A tesómnak

2017.07.24

Anyu hívott délelőtt. Féltem, hogy valami baj van, mert nem szokott napközben felhívni. Gondoltam csak azért hív, hogy időpontot egyeztessünk, mikor tudom vinni a kezelésekre a zsibbadó lába miatt. Más miatt hívott. Azt mondta, elvitt téged a mentő, mert szívritmuszavarod van. 

Először higgadtan fogadtam a hírt. Családi örökség a szívbaj. Két éve minden nap gyógyszert szedek, ami lassítja a pulzusszámot, mert nekem is magas. Anyu is pont 39 éves volt, amikor elvitte emiatt a mentő. Mi is pont annyi vagyunk. Aztán amikor letettem a telefont, akkor kezdtem el remegni. 

Tegnap hívott a Teri, mondta, hogy voltál nála. Persze hozzátette, hogy csak dinnyéért mentél, és nem voltál sokáig, hogy nekem ne fájjon, hogy nálam nem jártál. Igaz, most nem is lakom otthon, és nem tudhattad, hogy épp ott vagyok. Már akkor sem érezted jól magad. Sőt utólag kiderült, hogy már sokkal korábban sem érezted jól magad. 

Tudod, most megijedtem kicsit. Illetve nem is megijedésnek mondanám. Leginkább az rémiszt meg, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól, és nem tudok tenni ellene. Tudom, nekem is többször kellene jelentkeznem. Az utóbbi egy-két évben talán már össze is szedtem magam annyira, hogy többször meglátogattalak benneteket, és felhívlak, hogy beszélgessünk egy kicsit. Tudod, pedig azt is meggondolom százszor, hiszen, azt sem tudom, épp hol vagy, nem zavarlak e. Pedig ennek nem kellene így lennie. 

Nem jöttél el a fiam ballagására, mert a kollégádnak az esküvője volt. Nem is szóltál, csak aznap felhívtalak, hogy számíthatunk e rátok. Igen, tudom, hogy nem tartottunk ünnepi kajálást, de hidd el, nem is az a fontos. Hiányoztál. 

Én még nem felejtettem el, hogy az első 19-20 évet hogy töltöttük. Azt sem felejtettem el, hogy nem akartalak elveszíteni, de nem mindig tudtam utánad menni. Azt is tudom, hogy te is úgy érezted, hogy ahol már én vagyok, ott te nem akarsz zavarni. Pedig én ott is szívesen láttalak volna. Emlékszem, egyszer eljöttetek hozzánk búcsúkor. Annak örültem. A gyerekek még kicsik voltak, Bence még nem volt. Ancsa és te jöttetek. Jó volt. 

Azt sem felejtem el, hogy mindig gonosz voltam veled, mert ledobtam az iskolatáskámat a Kossuth utca felénél, és neked kellett hazacipelni. Pedig a tiedet is épp elég volt. De nem hagytad ott sose. Meg néha versenyt futottunk az utcán, hogy ki ér előbb haza, és ki foglalhatja el a wc-t. 

Azt sem felejtem el, amikor az ebédlőben szokás szerint a te asztalodhoz akartam ülni, de aznap épp a Magdi néni volt velünk, aki nem tudta, hogy nálunk ez a szokás, és átültetett a lányokhoz. Sírtam. Azt mondta neked Magdi néni, hogy otthon mondd meg anyuéknak, hogy hisztiztem. De te nem azt mondtad otthon. Hanem azt, hogy "szegény Ildike sírt, mert a Magdi néni nem engedte hogy mellém üljön az ebédlően". És anyuék nem haragudtak, csak sajnálták, hogy a Magdi néni nem értette meg, hogy ez nekünk milyen fontos. 

Szóval vannak emlékeim. 

Arra is emlékszem, hogy amikor Londonban rosszul lettél, beszélgettünk. Kicsit tele voltál gyógyszerekkel, és azt mondtad, hogy tudod, hogy ott vagyok veled. Akkor is sírtam. Most is. 

Akkor is megijedtem. Amikor hazajöttél, és egyszer elmentünk hozzátok, volt valami buli. Talán disznóvágás, vagy csak a hazaérkezésed? Nem is tudom pontosan. Odaültem az öledbe és hálát adtam az égnek, hogy itt vagy. Azt mondtad, ne sírjak, nincs semmi baj. 

Most meg megint ott fekszel a kórházban. Nemrég írtam neked egy üzenetet. Válaszoltál, de aztán elköszöntél, hogy "Majd beszélünk." Persze, megértem, pihenned kell. 

Gyógyulj meg. Nemsokára hazajövök. Remélem, hogy többször találkozunk. Én szeretném. 

Szeretettel. Hugi