Velem is megtörténhet?

Egyik este Erzsi barátnőmmel beszélgettünk. Épp aznap jött haza a kórházból rutin kisműtétről, de köszöni, jól van. Belemélyedtünk egy kicsit, hogy bizony bizony lehet az embernek akármije, a legnagyobb kincs mégis az egészség! Épp mondtam is neki, hogy milyen jó nekem, hiszen szerencsére nekem semmi bajom.  Aztán este szépen lefeküdtem, nagyon jót aludtam. Mit ad Isten, reggel ahogy kinyitom a szemem, forog velem a világ. Gondoltam, biztos csak hirtelen mozdultam, mindjárt elmúlik. 

Visszadőltem az ágyba, összekucorodtam, de a szédülés csak nem akart múlni. Virágnak aznap nem kellett iskolába menni, mert előző nap Pakson csőtörést okoztak az útkarbantartók, emiatt iskolaszünetet rendeltek el. Felültem az ágy szélére, és elkezdtem szólongatni. Vagy harmadikra meg is hallotta, jött, hogy mi van. Mondtam neki, hogy azt én sem tudom, de hogy nem tudok felállni, az biztos. Visz a fejem, szédülök, hányingerem van, erőm alig. Segített kibotorkálni a fürdőbe, ahol kicsit rendbeszedtem magam, ittam egy pohár vizet, majd visszadőltem az ágyba. Na, ez a visszadőlés korántsem biztos, hogy jó ötlet volt, mert még rosszabbul éreztem magam, futott is Virág a felmosóvödörért. Szerencsére nem volt rá szükség. Felhívta a nővéremet, jöttek is a barátjával. "Úristen, hogy nézel ki!" - felkiáltással üdvözöltek, mire mondtam, "Kösz, tudom, hogy szarul!" 

Belémtukmáltak egy B6 vitamint, egy fájdalomcsillapítót (azt nem tudom, minek, mert nem fájt semmim) és egy pohár vizet újra. Rámnyitottak ablakot, ajtót, hogy érjen egy kis friss levegő, ami jól is esett. Minden mozdulatra újabb és újabb szédüléses roham kapott el hányinger kíséretében, valami szörnyű érzés volt. 

Azon gondolkodtam, hogy most akkor mi van? Meddig fog ez tartani, és egyáltalán kibírom én ezt? 

"Dr. Viktor" jött a vérnyomásmérővel és közölte, hogy alig van vérnyomásom. 100/60. Főztek nekem egy kávét, aminek a felét tudtam csak meginni, majd összeszedtem magam annyira, hogy felvegyek magamra valami ruhát, fogat mossak, és elvigyenek az orvoshoz. Háziorvosom ideiglenesen tavaly a Herceghalomban rendelő Pintér doktor lett, ám én azóta sem kértem vissza magam Faddra, de ha beteg vagyok, hát mindegy, valahova menni kell, mert úgy tűnt a tünetek nem enyhülnek. 

Mosonyi doktornő ajtaja zárva. Virág kipattant az autóból, és elolvasta a kiírást. Pénteken helyettesít Percsi doktornő. Fiatal doktornő, még sosem találkoztam vele, odamentünk a rendelőbe. Az utat nem részletezem, meg az utcáról rendelőig való eljutás se volt kutyafasza. Miután bekerültem, különféle egyensúly vizsgálatokat követően EKG. Aztamindenit, az milyen rosszul esett. Na nem az EKG maga, hanem a függőlegesből vízszintesre váltás. Csak úgy forgott velem az egész világ. Gyorsan végeztünk. Felülni. Ugye nem is gondolnád amíg egészséges vagy, ez mekkora feladat. Ott ültem az ágy szélén, aranyos doktornő hozott egy pohár vizet, és vizes papírral törölgette az arcom, a nyakam. Vert a víz, forgott minden, és valami légszomj is elkapott. Felajánlotta, hogy ad valami szurit, amitől nem lesz hányingerem. Hogy érzem magam? Na én mindent kitaláltam, csak ne bökjön meg. Én nem tudom mikor lettem ilyen beszari, két gyereket szültem, számtalanszor szúrtak meg hol itt hol ott, szinte fel sem vettem a bökést, most meg a gondolatra is még jobban vert a víz. Megkérdeztem, hogy nem lehet e inkább gyógyszert kapni, vagy meginni az injekciót, de a válasz "Nem". Szegény látta rajtam, hogy nem lelkesedek, így közölte, hogy na jó, kiülhetek a váróba, amíg megjön értem a mentő, de ha rosszabbul leszek, jön a szuri. Hú, én úgy tartottam magam, mint a  katonatiszt. 

Ülünk a váróban, Virág, Teri meg én, és már röhögök saját magamon. Nem hiszem el, hogy az ember egyik pillanatról a másikra ilyen nyomorult állapotba kerülhet. Még azt sem tudtam milyen zokni van rajtam, mert reggel még azt is a Virág húzta fel a lábamra! Várjuk a mentőt. Mondom, remélem, valami helyes mentőápoló lesz! Már nemcsak én nevetek, a többiek is. Örülnek, hogy a humorom azért megmaradt. Megjönnek, és tényleg! Jóképű, kedves, udvarias! Megragadja a karomat és úgy vezet kifelé, nehogy elessek, hiszen egyedül menni sem tudok, csak mint Sanyi hajnalban az Új utca közepén, hol jobbra, hol balra lódulva. 

Ó szegény! Vagy én szegény? Ha tudtam volna mit élünk át ott a mentőben, inkább kívántam volna valami csúnya fickót.  

No, szépen megkérdezi, ülve vagy fekve szeretnék e utazni, persze az ülést választom. Mint egy kisgyereket, szépen beköt az ülésbe, kérdez egyet kettőt majd indulunk. Annyira szarul vagyok, hogy a mentőautó oldalán kiszúrok egy pontot, és azt nézem, de még a szemgolyóm sem mozog, mert akkor végem. Néha pislogok, ha kérdez, válaszolok, és elfehéredő ujjakkal fogom a szék karfáját. Nagyjából követem fejben, hogy épp melyik kanyarban járunk. Tudom az utat kívülről, jártam erre jópár évet naponta. Úgy nagyjából Tolna magasságában jelzem, hogy baj van. Kapok egy tálkát, amit tele adok vissza. Jajjaj, és ez a helyes mentős fogja a fejemet, kérdezget hogy jobban vagyok e, és betakar, mert fázom, ráz a hideg. Innentől csukott szemmel utazom tovább, és érzékelem, hogy megérkeztünk. Mondja is, hogy most már hamarosan le fognak adni, és itt majd segítenek rajtam, hogy jobban legyek. Nem szállhatok ki a kocsiból, elküldi a sofőrt egy gurulós székért, abban tolnak be. Nagyon faszán érzem magam... ilyenben sem ültem még soha. Irtó ciki. Megérkezünk a Sürgősségi Betegellátó Osztályra. 

Megköszönöm nekik a segítséget, búcsúzáskor mondják, hogy egy-két perc, és jön értem valaki. Nagyon aranyosak. Valóban pár perc elteltével betolnak egy kórterembe, ahol rutinszerűen csatolják a kezemre a cédulát, hogy ki vagyok, hány éves és milyen nap van ma. Még meg is lepődök, hogy már felcímkéznek, pedig még élek, sőt az elmém is tiszta, de gondolom a biztonság kedvéért, nehogy mégis elvesszek az egészségügy sűrűjében. Még egy megdöbbentő dolog ilyen egészségesek számára mint én, hogy megkérdezik a legközelebbi hozzátartozóm nevét, és telefonszámát. Ilyenkor már azért elgondolkodsz.... hogy ugye nem lesz rá szükség. 

Itt egy fiatal doktornő fogad. Kikérdez. Voltam e mostanában megfázva, köhögtem e, volt e a családban beteg valaki, ért e valamiféle stressz? Micsoda?? Stressz?? Á, dehogy. Ebben a gyönyörű, nyugodt világban, dehogy! :-) Na jó, ezen most megint nevetek. A bökést nem úszom meg, de legalább nem a seggemet böködi, hanem a vénámat. Levesznek vagy három ampulla vért, majd kapok vénásan egy szurit. Hát, nem tudom, mi volt benne, de a követező egy óráról csak emlékfoszlányaim vannak. Tudom, hogy a saját lábamon mentem ki a váróba, és leültem. Annyira nem találtam a helyem, lecsúsztam, felhúztam magam a széken, és mondogattam, hogy haza akarok menni. Tudom, hogy le kellett csuknom a szemem, fáradt voltam, és szerintem el is aludtam.

Aztán jött értem megint a beteghurcoló, hozta a széket, hogy megyünk a CT-re. Mondom, tudok menni, de ő nem tűrt ellentmondást, beparancsolt a székbe. Elkezdett tolni a folyosón balra-jobbra-balra-balra-be a liftbe- 180 fok. Mondom, még szerencse, hogy elmúlt a hányingerem... mert ez valami fantasztikus utazás volt. "Jaj, elnézést el is felejtettem, hogy mi a baj, lassabban megyek." Mondom, köszönöm, szerencsére sokkal jobban vagyok. Megcsinálják a CT-t, ami szintén negatív. 

Közben betolnak az "én mentőseim" egy nénit hordágyon. Rámnéz az ápoló és megkérdezi, hogy jobban vagyok e. Mondom, köszönöm, sokkal! "Sokkal jobban is néz ki" - mondja mosolyogva, és viszik a nénit tovább. 

Ülök megint egy órát a folyosón, mire behívnak, hogy megvizsgál egy ideggyógyász. A doktornő valami csodaaranyos! Bemutatkozik, kezet fog és mosolyog. Végig beszél hozzám, elmondja mit csinál és miért. Kizárja a központi idegrendszeri hibát, megnyugodhatunk, nincs nagy baj. Megígéri, hogy hamarosan hazaenged. Délután fél öt van. Hamarosan behívnak, elmondják, hogy semmi bajt nem találtak. Elmondják, hogy mik voltak a betegség lehetséges előidézői. Felírják a gyógyszert, amit napi 3* kell bevenni szigorú pihenés mellett. Ki vagyok merülve, meg ilyesmi. Ki gondolta volna. Kiveszik a karomból a délelőtt beszúrt branült, és mehetek. 

Hazafelé a kocsiban a nővéremmel versenyt nyihogunk, amikor felidézem, hogy szegény mentős végignézte a kínomat, s milyen kedves volt mégis. Aztán azon röhögünk, hogy "Kp. fejlett, táplált beteg". Annak, aki ezt megszokta biztos nem vicces, de én ezen is jót nevettem. 

Hazaérve bekapok pár falatot, hiszen a hányáson kívül semmilyen inger nem érte ma a gyomromat. Beveszem a gyógyszert, amit a tesóm útközben kiváltott, majd este 9-ig alszok, mint a csecsemő. Másnapra úgy érzem, semmi bajom, persze tudom, hogy ez nem igaz. Van bajom, csak nem tudom, hogy mi. 

És mi ebből a tanulság? Bárkivel, bármikor, bármitől - velem is megtörténhet! 

Vigyázzunk magunkra és vigyázzunk a szeretteinkre! 

Szeretném megköszönni a segítséget a kislányomnak, Virágnak. Köszönöm a Terinek, a Viktornak. Köszönöm Attilának! Köszönöm a Percsi doktornőnek. Köszönöm a mentősöknek és az összes Szekszárdi SBO dolgozónak! Mindenki nagyon rendes volt, számtalan mosolyt kaptam. Ne szidjuk az egészségügyet! Nincsenek könnyű helyzetben sem az orvosok, sem az ápolók, én mégis azt éreztem, igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a beteg megfelelő ellátást kapjon megfelelő időn belül! Minden tiszteletem az övék! 

Üdv: Ildi